Ismét egy különleges kiállításnak ad otthont a Dóka Éva Pincészet Kiállítótér: Pátyerkó László diorámáihoz hasonlót még garantáltan nem láttatok! Szobabelsők, tantermek, bérházudvarok kelnek életre a látogatók előtt, ismeretlenül ismerős emlékeket ébresztve. A tárlat július közepéig tekinthető meg Zalaszentgróton.

Május 16-án nagy örömmel nyitottuk meg a kiállítótér legújabb csodáját, hiszen tudtuk, a kiskunhalasi születésű, de Veszprém vármegyében élő Pátyerkó László melankolikus, szürreális dobozművei minden értelemben véve egyedülállók. A hihetetlen részletességgel kidolgozott alkotások körülbelül az 1920-as évektől a ’80-as évekig terjedő időszak emblematikus tárgyi emlékeinek felhasználásával készült fiktív kompozíciók. Egy olyan életről mesélnek, amelyre mindannyian emlékszünk, igazából azonban sohasem létezett.

Laci munkásságát és műveit Dóra Áron népzenész, zenetanár, mesemondó méltatta – elismerő szavait, a dobozképek üzenetével tökéletesen rezonáló gondolatait változtatás nélkül közöljük. Olvassátok szeretettel, hagyjátok, hogy a Füstös íz című tárlat Benneteket is rabul ejtsen. Utána már csak el kell jönni hozzánk, és már mutatjuk is egy letűnt világ keretbe foglalt mementóit.

Dóra Áron: Füstös íz

„Az idő az enyészet napszámosa. Mindent megrág, összegyűr, behorpaszt, pléhbögrétől kazánházon át az emberi arcig.

Valószínűleg a teremtett világon mindenhol már régen megfigyelték és megállapították, hogy a mindeneket lebíró pusztulásnak, elhasználódásnak, s végtére a megsemmisülésnek is, az idő nem pusztán kísérőjelensége, sokkal inkább okozója, s hogy az idő múltával a dolgok – ugyanúgy ahogy az emberek – egyre ócskábbak, csúnyábbak és használhatatlanabbak lesznek, mígnem előbbiek valamely szemétdombra, utóbbiak vagy gigantikus mauzóleumokba, vagy jeltelen gödrökbe kerülvén nemigen mutatják tovább az idő munkájának őket alakító hatásait. És míg egy torzonborz pipázó fazon a közelmúltban valami keveseknek felfogható fejtegetésben elő nem rukkolt egy-két merész meglátással, addig elég egyöntetű véleménynek tűnt az is, hogy az idő, amellett, hogy bont, rombol, csúfít – kivételes esetekben egyeseket bölcsebbekké tesz, de ezzel arányosan megkopaszít és megráncosít- emellett leginkább azzal van elfoglalva, hogy telik, rendületlenül halad- jobb szó híján: előre. Minden, amit végez eközben, így mégis inkább valami járulékos melléktevékenységnek tűnik, valódi természetének nem kifejezett célja, hisz valószínűleg előbb létezett, mint valamennyi létező, melynek gyorsabb vagy lassabb pusztulását rajta számonkérjük.

Több elhomályosult elméjű zseniális író, festő, szobrász, poéta és ki tudja még mely múzsa csókjától ihletett hóbortos figura fogott már hozzá, hogy végre megírja, lefesse, kifaragja magát az Időt. A vállalkozás persze sejthetően kudarcra volt ítélve, így valószínű, hogy ezen elborult elméknek az utolsó lökést a teljes mentális összeomláshoz ezen ötlet kilátástalansága és eredménytelensége hozta meg.

Pátyerkó László azonban felelős gazdálkodó, nem engedheti meg magának a teljes elmebajt. Két lábbal áll a földön- ezt abból gondolom, hogy kaszálni is szokott, kézzel, azt meg máshogy nem lehet. Valahogy úgy okoskodhat: mégis érdemesebb a dolgok könnyebbik végét megfogni, az se lesz egyszerű. Ha nem lehet magát az Időt ábrázolni, legfeljebb megelégszik annak munkájával, ábrázolja majd az enyészetet, aztán majd, aki veszi a fáradtságot, az visszakövetkeztet arra, amire akar: ha az Időre magára, hát arra. Tessék, itt van hát az egyetemes művészet új letéteménye, nem csak a zene köt össze immár nemzeteket, népeket, itt van nekünk a „pusztulásvizualizmus” pánhumán attrakciója!

Az időnek ebben az egyetemes elmúlás-munkájában olybá tűnik, hogy mégis vannak valami regionális finomságok, amik egy tárgy erodálódásának folyamán elhelyezik a tárgyat egy földrajzilag, történetileg, kulturálisan és időben is meghatározott közegben. Nem arra az egyértelmű és banális jelenségre gondolok, hogy az elmúlás távol-keleti jellemzőjét Tang -kori porceláncsészéken lehet tetten érni, sokkal inkább arra, hogy a nagymama konyhaszekrényének fiókhúzója körüli sárgásbarna zsírfolt, vagy a bádog mosdótál lepattogzása szélén tenyésző rozsda is mintha hordozna bizonyos tájjellegű sajátosságokat, és ezeket Pátyekó képein felismerve vagy nosztalgikus elragadtatással, vagy szomorúsággal vegyes irtózattal, de mindenképp ismerősként üdvözölhetjük.

Vajon Texas poros útelágazásainál álló, a következő falu vagy világvégi kisváros távolságát jelző táblán a rozsdafolt ugyanúgy emészti-e a lemezt, mint a bonyhádi Zománcárúgyár piros fazekainak kiszolgált fedőit? Nem hiszem, mert akkor Pátyerkó képeit a Texasiak vinnék, mint a cukrot, az egy kifejezett rozsdaország, ez utóbbi mégsem az ő rozsdájuk.

Az ágytakaró mosdatlan gyűröttsége, a jancsikályha elé szóródott hamu, a tövig szívott cigarettacsikkek sárgás széle, de még a sörösüvegek letört nyaka is mutat valami számunkra nosztalgikusan ismerős, mások számára mégis inkább csak sejthető, következtethető alakzatokat. Pátyerkó az enyészetnek e regionális jellege miatt szorul be igazán a posztszocialista világ keretei közé, nem is annyira a fogkrémzöld kredencek, aszályos termőföld mintájára felrepedezett piros műbőr hokedlik és börtönkedvű cementlapok tárgyi valósága miatt. Látomásszerű enteriőrjeinek részletei ugyanúgy tanúskodhatnának egy baltikumi iskola hajdani diákjának unalmas vagy épp életre meghatározó matematikaórájáról, egy örmény lakáj államosítás utáni újrakezdésének első lépéseiről, mint egy alföldi kulák fiának kétségbeesett próbálkozásairól a székesfővárosban. 

A képeken szerencsére sosincs senki. Így bárkit elképzelhetünk, hogy éppen most lépett ki a világnak ebből a parányi, számára kiszorított szegletéből. Egy képre dédnagyanyámat képzelem, egy másikra Gion Nándort vagy Tarr Sándort, vagy hőseiket még inkább, harmadikra Cseh Tamást, és Bereményit, és nem mondom el, melyik az a kép, amelyiket az alkotótól kaptam, oda s e kell képzelnem magam, tartottunk mi is itt, majd miden eredeti, és ismerős rajta.  

Például a könyvek. Pátyerkó a Túlságosan Zajos Magány igazi értője és képi újraalkotója. Nem préselte ugyan az aranyozott könyvritkaságokat hatalmas bálákba, csak adta kézről kézre, tette polcról polcra, és polcról kézbe, és vissza. Régi munkahelyén a Széchenyi Könyvtárban bizonyára olyan mennyiségben vették körül a tudásnak e néma letéteményesei, és annyira feszélyezték jelenlétükkel, hogy a lelkében felgyülemlett könyvkupac-élményeket valahogy ki kell dolgozza magából.

A mi játékunk annyi, hogy a parányi szobácskákba kitaláljuk, elképzeljük a lakókat, akik remélhetőleg azért vannak épp távol, mert könyvhányásaik felhalmozott bölcsességeit és tanulságát hasznosítva épp valamely nagy gondolat, ötlet nyomába szegődtek, vagy talán az üdvösségükön munkálkodnak. És amíg elképzelt figuráink elképzelt útjaikat járják, addig ahogy a hatalmas katedrálisok mozaikkészítő mesterei rakosgatták az apró, fényesre csiszolt, drága színes kövecskéket egymás mellé, hogy fennen hirdesse munkájuk az Örökkévalóságot, úgy pakolássza Pátyerkó újabb apró, elrongyolódott könyvecskéit egymás hegyére-hátára, hogy cipősdoboznál alig nagyobb kápolnáiban hódoljon a Múlandóság Mámorának.”