Századokon keresztül az ősökbe csak beleivódott a szőlő szeretete, tisztelete, amit génjeinkben talán mi is magunkkal hordoztunk. Legfeljebb erre nem jöttünk rá azonnal, hanem csak kicsit később. Na de hogyan is? A mi történetünk véletlen vagy sorszerű találkozások története. Persze kezdhettem volna úgy is, hogy családunk már generációk óta… Ami egyébként igaz. Még ha közvetlenül nem is. Nem a régi családi birtokról indultunk, de mégis olyan kicsit, mintha mindez nem véletlenül történt volna. A zalai táj üzenete számunkra, hogy érdemes szeretettel művelni a szőlőt. A bor az más kérdés, az szenvedély, évi egy nagy alkalommal és lehetőséggel.

Éva és a szőlő vagy a bor?

Éva, aztán szőlő, majd bor. Éva szőlővel és borral. Bor Évával szőlőből. Éva borral a szőlőben. Szőlőből bor Évával.

Robi és a szőlő

Gyermekként mindenre gondoltam volna, de arra nem, hogy valaha szőlővel és borral foglalkozom! Zalai kisvárosi, félig falusi gyerek lévén sok sorstársamhoz hasonlóan szüleim a kis családi birtokon rendszeresen igénybe vették önzetlen segítségemet, miközben a szerencsésebbek az utcában fociztak… De iskoláim miatt itthonról Budapestre kerültem. A kezdeti korlátlan szabadság érzését egyre inkább felváltotta a zalai tájakra való visszavágyódás. Meglepődtem, de a szőlő- és bor iránti érdeklődésem erősödött. Ennyi év távlatából már úgy néz ki, ez meg is marad. Na persze igaz, hogy már akkor is tudtam, miért dolgozunk.

Robi és a bor

Képzeletben az 1980-as évek elején, decemberben, valamikor Karácsony táján járunk. Barátoki hegy, családi pince, kis szőlővel. Éjszakai hóesést követően fehérbe öltözött Zalai-dombság, a fagyon szikrázó napsütés. Mire felgyalogoltam apámmal a hegyre, jólesően megszomjaztam kiskamasz létemre. Borfejtés volt a napi munka, ami ekkor és ott a hagyományos házi módszerrel, a slag megszívásával kezdődött. Ha nem veszed el időben a szádat a slag végéről, akkor bizony lenyeled a bort. De mint mondtam, éppen szomjas voltam. Naná, hogy engedetem a csábításnak és a kelleténél kissé több ideig tartottam a tömlőt. A hatás nem maradt el. A szomjúság megszűnt és egy új világ tárult föl. A megcsillanó napsugarak, az újbor semmihez sem fogható, csodálatos illata, kacér ízei és az a pici kis mámor tökéletes egységgé olvadtak össze! Talán még nem tudtam, de ebben a találkozásban a sorsom akkor és ott eldőlt. A borfejtés közben „véletlenül” lenyelt korty ízét azóta is fel tudom idézni. Az első saját borom óta legfőbb vágyam egyre jobb borokat alkotni. Az alkotás alázat és törekvés a tökéletességre.

Éva és Robi

A 1990-es évek közepén a környékbeli falvakban, sőt még egy ilyen kisvárosban is, mint Zalaszentgrót, a fiatalság megtartott valamit a régi népi hagyományokból. Ilyen volt például a májusfa állítása. Sokfélét lehet olvasni nagy találkozásokról, hogy mennyire véletlenek és sorsszerűek, nem tudom. Évával való találkozásunkhoz több körülmény szerencsés együttállására volt szükség. A testvérem és barátai májusfát készültek állítani és ahogy indult, rákérdezett, nincs-e kedvem velük tartani. Éppenséggel volt. Én, Budapestről nemrég hazakerülve, akkor még nem tartoztam ehhez a társasághoz. De mit ad Isten, Éva volt a kiszemelt, aki kapta a fát. Hasonló történt itt is, mint a borral, akkor még nem tudtam, de sorsom ebből a szempontból is eldőlt. Igaz, szükség volt még pár hónap kitartó udvarlásra, de szerencsére egy borász többek között kitartó is.

Mi ketten és a szőlő